Ahogyan az aszályról sem az aszály közepén kell beszélni, hanem még a vízbőség idején készülni a következőre, úgy a járványokról sem a ragadós száj- és körömfájás idején (ha még emlékszik rá egyáltalán valaki) akartam szólni, hanem éppen most, amikor még van időnk gondolkodni.
Messziről indítok.
A műhús paradoxona
A kormányzat élesen kiáll (véleményem szerint helyesen) a műhús ellen, de itt szeretnék egy érdekes párhuzamot húzni.
Nézzük meg az alábbi ábrát:
Döbbenetes a brojler csirkék átalakulása néhány évtized alatt.
Ha a fogyasztói szokások kizárólagosan határoznák meg az élelmiszeripar irányát, akkor még súlyosabb lenne a helyzet: a csirke gyakorlatilag csak csirkemellből állna.
Valójában ez nem is abszurd: a brojlercsirkék tenyésztése évtizedek óta ebbe az irányba halad.
Ma már tollmentes fajták is léteznek, minimalizálva a „pazarlást”.
De várjunk csak! Nem éppen erről szól a műhús is?
Nem arról van szó, hogy ezek a vállalatok csupán kihagytak pár lépést és a folyamat végéről indultak el? Nem lehet, hogy ez az a pont, ahova amúgy is eljutnánk, ha semmit nem változtatunk?
Ezt a gondolatot raktározzuk el, és lépjünk át a járványok kérdésére.
Járványok: izoláció és illúzió
Az RSZKF kitörésekor beindult a telepek külvilágtól szeparálása, a fertőtlenítés (szerintem továbbra is helyesen).
Voltak telepek, ahol hangágyúval riasztották el a madarakat, hogy nehogy onnan érkezzen meg a vírus.
Azóta is folyik a járványvédelmi pályázat 5 milliárd forint kerettel és a szarvasmarhatartók elé a modern magyarországi sertéstelepeket állítják példaként.
Ezek azok a telepek, ahol a termelés minden külső hatástól igyekeznek elszigetelni (dolgozók teljes fertőtlenítése, nagy zárt épületek, szabályozott klíma, légszűrés).
Nem tagadom, hogy járványok és vírusok léteznek, védekezni kell ellenük és időnként valóban szükséges lehet az izoláció.
De a nagyobb képet nézve mégis aggasztónak tartom az erre adott reakciót.
Az ember, az emberi igények kielégítése és a természet szeparációjának csak eszköznek szabadna lennie és nem célnak.
Az ember és a természet szétválasztása
Az összes globális trend abba az irányba mutat, hogy az emberi társadalom teljesen leválik a természettől – gondoljunk csak a városiasodásra, a természettől elszakadó gondolkodásmódra vagy az ökológiai folyamatok meg nem értésére.
Az állatok elvesztik eredeti ökológiai funkcióikat, puszta gépekké válnak, amelyekbe ha takarmányt adagolunk, akkor a végén hús, tojás vagy tej jelenik meg. A legfontosabb mérőszám a takarmányhasznosítási arány, a természetes folyamatok csak zavaró tényezők.
Az ember gondolkodását, egészségét, sőt erkölcsi érzékét is károsítja, ha megszűnik a természetes világhoz való kapcsolódásunk. A steril, izolált környezet illúzió, amely hosszú távon sérülékennyé teszi rendszereinket.
Újra meg kell tanulnunk az emberi létezést, gondolkodást visszaintegrálni a természetbe (regeneratív mezőgazdaság, agroökológia, permakultúra).
Az állatok nem gépek, hanem komplex ökológiai rendszer részei, és bár ez a megközelítés látszólag kevésbé „hatékony”, hosszú távon egyedül ez a szemlélet fenntartható.
A legelő állat a legelőn ugyanis nem a természet utánzása, nem természetközeli tartásmód, hanem a természet maga.